A Nemzeti Sport szerkesztőségének bejárata elé lehelyezett tábla (Fotó: Kisérdi Anna)

,,Érdemes belefogni olyan dolgokba is, amik nem teljesen annak felelnek meg, amik elsőre az elképzeléseid.” - tanácsolta Végh János, a Nemzeti Sport fiatal újságírója a sportlap szerkesztőségében adott interjújában. Végh János szeme előtt ugyanis nem az újságírói karrier lebegett, de akkor mégis milyen? Hogyan válhat valakiből sportújságíró? Milyen nehézségekkel kell megküzdeni ebben a szakmában? És hogyan lehetséges 25 évesen kijutni az olimpiára mint szakíró? Ezekre a kérdésekre mind választ kaphatnak az interjúból.

- Itt vagyunk a Nemzeti Sport szerkesztőségében. Hány órát töltesz itt egy nap?

- Ez változó, mert az is különbözik, hogy melyik héten mennyit dolgozom, meg milyen jellegű munkát végzek – kezdte Végh János, a Nemzeti Sport 25 éves újságírója. – Van olyan, amikor a szerkesztőségben dolgozom hírszerkesztőként vagy vezető szerkesztőként, aki összefogja a napi munkát. Ilyenkor 8 óra egy munkanap, de van, hogy helyszínen dolgozom egy sporteseményen. Az is változó, hogy mennyi időt töltök egy stadionban, hogy csak egy meccsnyi időt, vagy a meccs után van-e még valamilyen dolgom egy sajtótájékoztatón, illetve hogy mennyi idő van az utazásra. Az is más, hogyha az ember valahova külföldre utazik vagy vidékre, mert akkor ott van egész nap a sportesemény közelében.

- Akkor azt már most leszögezhetjük, hogy a sportújságírás nem egy családbarát szakma?

- Igen, kell egy kompromisszumkészség, kell egy olyan társ az ember mellé, bár ebbe én még nem vagyok érintett, aki lefekteti a gyerekeket este, mert például nálunk (a Nemzeti Sportnál - a szerk.) reggel fél héttől hajnali egyig mindig valaki dolgozik és készíti az online híreket. Az újság pedig délután készül, és este tizenegykor van lapzárta, ami személyes jelenlétet igényel itt a szerkesztőségben vagy egy sporteseményen.

- A Nemzeti Sport újságírója vagy 2020 óta, hogyan vezetett az út idáig? Mindig is tudtad, hogy sportújságíró szeretnél lenni?

- Nem. Egészen odáig, hogy elkezdtem itt dolgozni, nem ez volt a fő fókusz. Onnan kezdeném, hogy kiskorom óta van érdeklődésem az újságok működése iránt. Csináltam alsós koromban egy osztályújságot, amit én szerkesztettem; később gimnáziumban az iskolarádióban tevékenykedtem, és ott alakult ki bennem, hogy én a médiában szeretnék dolgozni. Alapvetően sportrajongó vagyok, de nem a sport volt a fő irány, inkább a külpolitika és külügyi dolgok érdekeltek jobban. Aztán elkezdtem még gimi alatt írni egy újságíró diákszervezetnek cikkeket, és náluk egy akkor éppen újraformálódó online magazinnak a főszerkesztője lettem. Közben volt akkoriban egy műsor a Katolikus Rádióban Z generáció címmel, amit velem egykorúakkal szerkesztettünk; ez egy kéthetente jelentkező félórás, beszélgetős műsor volt, ezt nagyon élveztem csinálni. És egyszer csak jött egy lehetőség, egy korábbi ismeretségen keresztül, hogy keresnek gyakornokot a Nemzeti Sport online kiadásához, így kerültem ide 2020 elején; akkor volt az első önálló munkanapom 2020 februárjában. Akkoriban az volt a feladatom, hogy hetente 1-2 alkalommal NBI-es meccseket közvetítsek percről percre formátumban. Telt-múlt az idő, volt egy kis leállás covid miatt is, aztán májusban újraindult a dolog, és még abban az évben, augusztusban jött egy jelzés felém, hogy lenne egy továbblépési lehetőség, és akkor kerültem be az online hírszerkesztő csapatába. Ezen kívül azóta is beugrósként segítem a videós stábunkat is, ha valamilyen eseményre kell menni, és nem érnek rá, vagy engem jobban érdekel, akkor arra én megyek. Így szépen, lassan épültek föl a dolgok. Nálunk mindig van naponta két vezető szerkesztő, egy délelőttös meg egy délutános, aki összefogja az online stáb munkáját, és aztán ebbe engem is belevontak. Szóval vannak olyan napok, hogy én ebben a szerepkörben dolgozom, de valamikor csak szimplán hírszerkesztőként.

- A Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatója vagy. Mit adott neked az egyetem elmúlt pár éve?

- Egyrészt megismertem olyanokat, akik hozzám hasonlóan érdeklődnek az újságírás szakma iránt. Voltak olyan órák, ahol érdekes új szempontokat ismertem meg, vagy egyszerűen olyan dolgokkal találkoztam, amikkel utána én is foglalatoskodtam. M. Nagy Richárd tanár úr például dolgozott korábban olimpián adásrendezőként, én pedig idén nyáron újságíróként voltam kint Párizsban, és akkor voltak közös pontok, meg akiktől lehetett érdekes dolgokat eltanulni.

- Az egyetem mellett dolgozol is, ahogy sok más hallgató is teszi. Hogyan lehet összeegyeztetni az egyetemet és a munkát, ha egyáltalán lehetséges. Te, hogy teszed?

- Ez nehéz feladat, ezzel sokat küzdöttem. Az a helyzet, hogy nagyon sok egyszerre csinálni a kezdőt, főleg, ha sok munkát is bevállal az ember. Jó pár olyan napom volt, hogy bemegyek reggel egyetemre, vannak óráim, és utána jövök ide délutánra. A leggyakoribb munkaidősávom délután háromtól este tizenegyig tart; ez kimerítő tud lenni. Nekem azt meg kellett tanulnom, hogy közben több időt kell szakítani a pihenésre. Az is nehéz, hogy nem csak az van, hogy egyetemre járok és dolgozom, hanem nyilván az embernek legyen élete is, találkozzon a barátaival vagy a barátnőjével; ezt is bele kell kalkulálni, és néha éreztem, hogy most kicsit túlzásba vittem a dolgokat, mert elvitt a lelkesedés mindenhova, csak aztán időnként belefáradtam. Ez egy nehéz téma. Az egy fontos dolog, hogy minden hónapban előre zajlik a tervezése annak, hogy mikor dolgozunk, akkor nekem is jó előre ki kell találni, hogy milyen programjaim vannak az egyes napokon, és ahhoz kell igazítani a munkaidőt, meg közben az órarendhez is.

- Akkor mondhatjuk, hogy az egyetem és a munka összeegyeztetése rengeteg stresszel jár. Te hogyan tudod levezetni a felgyülemlett stresszt?

- Futni szoktam, ez egy dolog. Ami szerintem fontos, hogy az ember ne legyen magában az őt bántó gondolataival. Tehát egyrészt munkatársak között is meg lehessen beszélni az aktuálisan felmerülő problémákat, meg más barátai is legyenek az embernek, akikkel lehessen ilyenekről beszélgetni.

- Ha már barátok, akkor ki vagy kik azok, akik mindig melletted állnak és támogatnak?

- Alapvetően támogató családom van, szerintem ez jó alapot nyújt, és van több olyan közeli barátom, akik egészen más szakmában dolgoznak, de szerintem ők vannak a legközelebb hozzám. Itt a munkahelyen is vannak barátaim, de azért a legközelebbiek nem itteniek.

- Milyen jó, hogy támogatnak, ugyanis hatalmas dolog, amit elértél ilyen fiatalon: kijutottál a 2024-es párizsi olimpiára mint sportújságíró. Hogyan kaptad a lehetőséget?

- Ha el akarnám viccelni akkor úgy, hogy egy kocsmában leült velem a főnököm, és mondta, hogy lenne az olimpia jövő nyáron. De ennél kicsit bővebb a történet. Nyilván van egy előzetes időszak, amikor rátekintenek, hogy mondjuk 2024-ben milyen nagy események lesznek, és arra kell-e embert delegálni, hány embert kell delegálni, kik legyenek azok. Szóval van egy hosszas előzetes tervezési folyamat, amibe én nem látok bele teljesen. Ennek részesei a különböző feletteseim, akár az nso (Nemzeti Sport Online – a szerk.) vezetője, akár főszerkesztői szintig is megy a dolog. Bedobtak neveket, és végül én is azok között voltam, akiket szeretnének küldeni; innen jön ez a kocsmai történet. Egyszer rám írt a főnököm, hogy tudunk-e beszélni, és nem is kell feltétlenül a szerkesztőségben, úgyhogy megbeszéltünk egy közös pontot. A Bem Mozi bár részébe ültünk be, és ott kezdtünk el beszélgetni. Teljesen meglepett vele, egyáltalán nem számítottam erre. Egy titkos vágyam volt, hogy hátha a foci EB-re szeretne kiküldeni, amúgy is sokat foglalkozom focival, meg kevés olyan kollégám van, akik magasabb szinten beszélnek németül, én ilyen vagyok, és a német rendezés miatt erre vágytam valamennyire. Aztán mondta, hogy lenne egy ilyen olimpia nevű dolog, és szeretné, ha mennék. Megszólalni sem bírtam, de nyilván azt mondtam, hogy persze, belevágok. Utána ezt még egy jó ideig titokban kellett tartanom, és a céges karácsonyi évzárón volt egy hivatalos bejelentése annak, hogy a következő évi nagy sporteseményekre, tehát a foci EB-re, olimpiára, paralimpiára kik mennek tudósítani.

- Milyen érzés volt, amikor felsorolták a neveket, és a te neved is elhangzott?

- Addigra már volt elég sok időm emészteni a dolgot, több hónap telt el a kettő között, de akkor is még szokatlan dolog volt. Meg jöttek gratulálni a munkatársak, és nem tudtam, hogy most mit csináljak ezzel a helyzettel.

- Mikor megtudtad, hogy ott leszel az olimpián mint sportújságíró, milyen érzelmek törtek fel belőled? Előjött belőled a gyermek, és elkezdtél fel-le ugrálni örömödben, vagy egyből arra gondoltál, hogy ez az egyetlen lehetőségem, nem szúrhatom el?

- Rögtön megéreztem az egésznek a súlyát, hogy most azok közé a nagyon kevesek közé tartozok, akiket kiküldenek, de cserébe ezért nagyon magas színvonalon kell mindennap ott alkotni, és nagyon alaposan fel kell rá készülni. Ez nem egy egyszerű dolog, azt éreztem, de közben volt egy olyan is bennem, hogy gyerekkorom óta az összes olimpiát nagyon lelkesen néztem a családommal. Nagyon szeretem az olimpiákat, és lelkesített, hogy mehetek.

- Az olimpián rengeteg sportág, sportoló, szabály és információ van. Hogyan lehet egy ilyen világméretű eseményre felkészülni? Ugye te nagyrészt labdarúgás témában írod a cikkeidet, de milyen más sportágakban vagy még otthon? Számodra milyen hosszú volt ez a felkészülési folyamat?

- Voltak azért támpontok, például azt előre megbeszéltük, hogy nagyjából ki és mire fog kimenni. Nyilván valamilyen szinten érteni kellett az összes sportághoz, utána kellett olvasni a szabályoknak, de közelebbről azokat a sportágakat kellett ismerni, amikre kiemelten készültünk. Meg volt beszélve, hogy az enyém a kézilabda, a kajak-kenu és az úszás, és akkor ezekben kellett jobban elmélyednem, több eseményre kimenni, ezekben a sportágakban többet beszélni sportolókkal interjúk formájában. Emiatt tavasszal kerültem be a mély vízbe sok mindenben. Nekem például az úszás egy olyan téma volt, ahol én még nem dolgoztam helyszínen, mielőtt megtudtam, hogy megyek az olimpiára. 2024 tavaszán az Úszó Országos Bajnokságon voltam kint először készülni, ugyanis nem voltunk kint sokan az olimpián, négyen voltunk újságírók, és nem lehet az összes sportot úgy lefedni, hogy mindenki olyanra menjen, ahol már járt életében; egyszerűen ehhez Magyarország kicsi. Nem tud ennyi újságírót kiküldeni egyik szerkesztőség sem, hogy legyen egy csak kézilabdás ember, vagy egy csak úszásos. Azok a sportágak nyilván jobban járnak, amelyek valamilyen alapból is hozzájuk jobban értő embert kapnak meg.

- Kivel készült a legemlékezetesebb interjúd, és ki volt az a sportoló, akivel a legnehezebb volt interjút készíteni?

- Kettő emlékezeteset mondanék, az egyik Kós Hubert aranyérme; az volt az első aranyérem, amit átéltem élőben. Nagyon felemelő volt, hogy ott van a friss olimpiai bajnok, és vele beszélsz. Az interjúkészítés ilyenkor úgy néz ki, hogy nem áll meg minden egyes magyar újságírónak külön-külön nyilatkozni, mert odaállunk húszan, hanem ez csordában készül. De akkor is, hogy tehetsz fel kérdést a Kós Hubertnek, aki éppen most mászott ki a medencéből, és a nyakába aggatnak egy olimpiai aranyérmet, az felemelő. Kapás Bogi utolsó úszása után készült interjú is egy kedves pillanat volt, ő is nagyon meghatódott; ez is jó élmény volt. Legnehezebben azzal lehet interjúzni, aki nem akar interjút adni. Milák Kristóf az egész olimpia alatt kerülte a sajtót, nekem meg nem volt szándékomban sehogyan se keményen fellépni vele szemben. Nekem ott helyszínen az volt a feladatom, hogy meg kellett próbálnom megszólítani, úgyhogy ennek eleget is tettem. Bármikor eljött az újságírók előtt, megszólítottam, hogy „Szia, Kristóf”, és föltettem egy kérdést. Jó esetben felém nézett vagy bólogatott, hogy nem; rossz esetben csak ment merev fejjel tovább. Egyébként a sportolókkal túlnyomórészt jó élményem van ennek kapcsán, sőt van, aki tényleg nagyon kedvesen, hosszasan válaszol minden kérdésre.

- Véget ért az olimpia, majd utána hazamentél. Addig 200-on, 300-on pörögtél, aztán otthon, gondolom, nagy csend vett körül. Hogyan dolgoztad fel ezt a hatalmas változást?

- Nagyon furcsa volt, utána szabadságon voltam egész augusztusban. Hazaúton még egész jól voltam, amikor hazaértem, leszálltam a repülőről Budapesten, nagyon rossz kedvem volt és nagyon rosszul éreztem magamat.  Ezt sportolók is mondják, hogy egy nagy esemény, akár olimpia, akár VB vagy EB után jön egy nagy üresség. Ugyanezt megéled újságíróként is, mert akkora pörgésben vagy, és akkor minden arról szól, és hirtelen vége van ennek, és akkor most hogyan tovább? Ez egy nehézség volt, tényleg nehéz volt.

- Mit hoztál haza Párizsból?

- Szerintem nagyon sokat fejlődtem abban, hogy hogyan dolgozzak nagyon precízen és gyorsan. Ott nagyon nagy szükség volt rá, főleg az online tempónál. Amikor egyedül vagy kint egy kézilabdameccsen, a lefújásra kell, hogy legyen kb. kettő cikk, ha nem több. Utána rögtön lerohanni interjúzni, az interjút leírni, abból egy külön nyilatkozatos cikket kitenni. Szóval a nagy tempóhoz kellett hozzászokni, meg ahhoz, hogy ott reggeltől estig ment mindennap a műsor, és nem volt szabadnap egyikünknek sem.

- Kíváncsi vagyok, mik azok a dolgok, amik mindig vannak egy sportújságíró táskájában? Ha már az olimpiáról beszélünk, mik voltak azok a dolgok, amiket vittél egy munkanapodra?

- Csokit! Vizet, az nagyon kellett. Nálam volt a laptopom, voltak jegyzeteim is, de azok nagy része már digitálisan volt meg a telefonomon. Igazából a telefonom volt a legfontosabb eszközöm, anélkül nem bírtam volna meglenni. Valamilyen dugikaja mindig kellett, hogy legyen nálam, mert sose tudtam, mikor fogok ételhez jutni vagy ételt venni. Sokszor volt, hogy éjszakába nyúlóan dolgoztam, majd utána még az este tizenegyes metrózások során kezdtem hozzá a vacsorához, vagy este az ágyban. Pulcsi volt még nálam, mert nagyon sok sporteseményen nagyon hideg volt. Az uszodát széthűtötték, az első női kézilabdameccsen, ahol kint voltam, hűtőszekrényben érezte magát mindenki. Még nálam voltak az irataim, meg volt egy 1 hónapos párizsi tömegközlekedési bérletem. Az nem a táskámban volt, de mindenkinek a nyakában lógott az akkreditációs kártyája. Szóval sok mindent nem vittem magammal, meg nem is volt jó, hogyha sok minden volt nálam, mert akkor sokkal több mindent kellett cipelni.

- Arról mesélnél, hogyan jutottál el a szállástól egy-egy sporteseményig?

- Nagy távolságot kellett besétálni, elég magas lépésszámunk volt minden nap, mert leginkább metróval közlekedtünk, és általában a metrók nem a stadion bejáratánál tesznek le. Tehát kiszálltam a metróból, és onnan legalább egy negyedórát sétálni kellett az adott sportcsarnokhoz vagy stadionhoz, de nem bántam egyébként a metrózást, mert így benne voltunk a város életébe, és nem egy elzárt világban voltunk. Ugyanis a legtöbb olimpián van egy külön shuttle buszhálózat az újságíróknak, és azzal viszik őket ide-oda, de az egy zárt rendszer, és nem találkozol annyira a városban lévő élettel.

- Az, hogy te kint voltál a 2024-es párizsi olimpián mint sportújságíró, azt is jelenti, hogy ott leszel 2028-ban Los Angelesben is?

- Ezt nem tudom. Most volt egy irányvonal a cégnél, hogy idén olyanok menjenek, akik még nem voltak olimpián. Az, hogy ez 2028-ban is így lesz, azt nem tudom. Egyébként remélem, hogy nem, mert nagyon szívesen megyek még, persze elvenni sem akarom a lehetőséget mástól, de én azt gondolom, hogy ha 25 évesen úgy érzem, hogy helyt álltam, akkor 29 évesen is nagyon szívesen mennék a következő olimpiámra.

- Említetted, hogy az újakat szeretnék kiküldeni az olimpiára, de nem az a célja a Nemzeti Sportnak, hogy tapasztalt újságírókat küldjön ki, és ezáltal több hasznos információt szerezzen?

- Ez érdekes kérdés, szerintem hasznos az, hogyha van tapasztalat kint, sőt, nagyon jól jönne. Én voltam a legfiatalabb a szakmában közülünk. Akik még kint voltak, ők negyven-ötven év körüliek voltak, nyilván tapasztalt újságírók, rengeteg eseményen megjelentek, akár világversenyeken is, csak olimpián egyikük sem volt, az olimpia pedig mindennél összetettebb. Lehet, hogy egyébként jól jön, ha van olimpián is járt ember, de közben ez a politikája a cégnek nem tudom, hogy meddig tart, mert korábban voltak olyan emberek, akik már sokadik olimpiájukon voltak. Én nem vagyok azon a szinten, hogy erről döntsek, a lapvezetés határozza meg, hogy éppen kit és miért szeretne küldeni.

- Egy cserkésztábor keretein belül kiutaztál Dél-Koreába 2023-ban, és megnéztél egy Ulszan Hyundai–Csonbuk Motors meccset, ahol találkoztál Ádám Martinnal, és még interjút is készítettél vele. Már a fejedben volt az interjú terve, mielőtt kiutaztál volna?

- Én is a szervezők között voltam, úgyhogy direkt úgy szerveztük a cserkész világtalálkozó után a magyaroknak még az utóprogramokat. Lehetett választani, hogy ki hova szeretne menni; valaki Japánba ment, vagy Vietnámba, és voltak Koreán belül is utak, és az egyiket én vezettem egy barátommal. Akkor úgy volt a program, hogy az Ulszan meccsnapján megyünk Ulszanba. Aztán felvettem a kapcsolatot Ádám Martinnal, hogy „Szia, kijövünk negyven magyarral, és utána van-e még lehetőség találkozni?” Ő a klubbal is beszélt, tehát tudták, hogy jövünk, és  külön erre készültek is a fotósaik, ott fotóztak minket, magyarokat. A meccs végén pedig beengedtek a pályára, ilyet soha nem látsz itt Európában, hogy első osztályú csapatnál beengednek szurkolókat a pályára. A lelkes koreaiak, akik még bent maradtak, tapsoltak nekünk a lelátóról, és a végén kijött Martin beszélgetni velünk, meg dedikált néhány dolgot. Utána én még másnap találkoztam vele egy szállodában, és interjúztam vele.

- Térjünk rá a sportújságírás sötét oldalára, ugye ez a szakma emberpróbáló tud lenni. Neked milyen nehézségekkel kell megküzdened?

- Egyrészt a munkarend nagyon változó, hogy milyen időfekvésben van. Valamikor kora reggel kell jönni dolgozni, fél héttől indul az nso, és onnantól kezdve mennek ki a hírek; van, hogy hajnali egykor zár az ember. Vannak kollégák, akik éjszakai baglyok, meg vannak, akik korai pacsirták. Én legtöbbször a délután háromtól este tizenegyest preferálom, de nem mindig jön így ki. Ha valami sportesemény helyszínén van az ember, onnan még este tizenegykor haza kell jönni, és még utána van rengeteg utómunkálat. Egy válogatott meccs után, ami legtöbbször háromnegyed kilenckor van, ha az a feladatom, hogy utána még interjúkat kell fölvenni a játékosokkal, akkor még hajnalig vágok, hogy reggel az olvasónak és a nézőnek ott legyen a készülékén a készen vágott interjú, ha YouTubera megy ki, meg legyen egy írott cikk is hozzá, tehát nagyon sok éjszakai munkavégzést is igényel. A másik, hogy sokszor kell nagyon gyorsan, de közben precízen és érthetően fogalmazni. Akkor is, ha az ember fáradt, akkor is, ha nehezebb napjai vannak, de közben az van mindenek felett, hogy mi megy ki. Mert ha valami rosszul megy ki az oldalra, az akkor az egész oldalt minősíti, a saját munkámat is, de az egész oldalra rossz fényt vet, ha mondjuk rossz egy eredmény, vagy előfordulnak mindenkinél elírások, de bántóan sok az elírás; hiába van kontroll fölötte, egyszerűen nem lehet mindent elég gyorsan kiszűrni. Ez ad egy stresszt. Vagy ha az ember vezető szerkesztő, akkor ő felel mindenért, ami kimegy az oldalra. Az ember kezében van az országnak a legolvasottabb sportoldala, mi hol van a címlapon, melyik tudósító vagy más kolléga éppen mit csinál; ez egy nagyon összetett koordinációs munka. Közben kapcsolatot kell tartani a főszerkesztővel, vele is vannak megbeszélnivalók vagy vitás kérdések, és szerintem ez nehéz. A másik, hogy sokszor nincs idő munka közben, ha valami probléma van, időben megbeszélni, mert menni kell, csinálni kell, főleg hétvége délután. Nagyon sok mindent kell csinálni, ez megterhelő.

- A sportban való tevékenykedés az egyik legmegterhelőbb munka, ahogy említetted, mind fizikailag, mind lelkileg. Te hogyan viseled a kapott kritikákat? Hogyan lehet ezeket feldolgozni, és a lerombolt önbizalmat újból felépíteni?

- Ha cégen belül mondanak nekem valamit, az egészen más, mert akkor legalább ismerem azt, aki mondja, meg sokszor építő tud lenni. A kívülről jövőket pedig megpróbálom kizárni úgy, hogy nem olvasom a kommenteket. Azért kár belemenni ezekbe, mert sokszor nem olvassák el rendesen, és olyat írnak, ami valójában nem is szerepelt a cikkben. Arc nélkül bármit le lehet írni olyan stílusban, ami egészen kiakasztó tudna lenni. Egyszer olvastam végig a kommenteket, amikor írtam egy április elsejei cikket, amit nagyon sokan elhittek, és akkor nagy indulatok voltak, hogy micsoda hülyeség. Arról írtam tavaly előtt, hogy Infantino, a FIFA elnöke bevezetné, hogy a kapusok az ellenfél tizenhatosán belül is megfoghassák a labdát, és nagyon sokan elhitték a kommentelők közül. Igazából egy kicsit fájdalmas volt látni, hogy ezt ennyien elhiszik, pedig voltak utalások arra a cikkben, hogy ez egyértelműen egy április elsejei írás, szóval egyszerre fájdalmas is volt, meg vicces, hogy ennyien komolyan elhitték.

-  A te ötleted volt ez a cikk? Gondoltad, hogy ilyen mennyiségű negatívumot fogsz érte kapni?

- Igen, az én ötletem volt. Én nagyon kíváncsi voltam, hogy ez mennyire megy át, vagy vajon csak olyanok jönnek, hogy hagyjátok már a hülyeséget, de tényleg sokan elhitték. Ez is erre világított rá nekem, hogy kár belebonyolódni az ilyen kommentfolyamokba. Nyilván, ha írnak nekem személyesen, az egészen más, például volt, hogy kaptam már e-mailt valakitől, aki kérdezett egy cikk kapcsán. Kulturáltabb hangnemben meg lehet beszélni a dolgokat, de sajnos ez egy negatívum.

- Hogyha vissza tudsz gondolni, fel tudod idézni az első cikkeidet, annak tudatában, hogy kijutottál az olimpiára mint sportújságíró, és ilyen messzire jutottál, milyen érzések fognak el?

- Itt (a Nemzeti Sportnál – a szerk.) az első cikkem egy Kaposvár-Paks meccs közvetítése volt, és nyilván nem gondoltam volna, és nem is tudtam, hogy mi lesz ebből az egészből.

- Álmodoztál arról, hogy egyszer majd te is kint leszel az olimpián?

- Olimpiával annyira nem számoltam, én foci VB-ben, EB-ben reménykedtem, az volt jobban a szemem előtt. De igazából ez is olyan, hogy amíg nem jött a Nemzeti Sportos újságírási lehetőség, addig sokkal inkább abba gondolkodtam, hogy rádióban dolgozzak valamilyen hírműfajban, aztán jött ez a lehetőség, és igazából szívesen is írok, és akkor így indultam el ebbe az irányba. Szóval érdemes belefogni olyan dolgokba is, amik nem teljesen annak felelnek meg, amik elsőre az elképzelései az embernek, mert aztán lehet, hogy lesz belőle egy jó dolog, és így lett az olimpiával.

- Szerinted a 21. században létezik még az a kifejezés, hogy egyediség? Mire van szüksége egy újságírónak, hogy kiemelkedjen a többi újságíró közül?

- Az, hogy tényszerűen mi történt egy meccsen, azt nem bonyolult leírni. Szerintem fontos az, hogy egyrészt legyen egy egyéni stílusa, a másik meg, hogy rá tudjon ugrani jól a témákra. Tehát, ha meglát valamit, akkor rögtön oda tudjon menni, utána kérdezzen a dolgoknak. Például, ha az olimpián látsz valami vicces dolgot a szurkolókkal a városban, akkor menj oda hozzájuk, és kérdezd meg őket. Ha hallasz valami pletykát, menj utána, és derítsd ki előbb, mint a többiek. Most úgy működik az online sajtó, hogy valaki megír valamit, és utána mindenki más is átveszi; egyre nehezebb egyedit mutatni. Az is igaz, hogy a sportcsapatok és a sportolók is egyre inkább a maguk kezébe veszik a saját médiamegjelenítésüket. Ha régebben meg akart valamit osztani egy sportoló a világgal, akkor evidensebb volt, hogy van Magyarországon a Nemzeti Sport, és a sportújságíró beszélt vele, vagy évtizedekkel ezelőtt az újságírók simán besétálhattak a focisták öltözőjébe, és ott beszélhettek velük. Most sokkal inkább a játékosok és a klubok sajtósai a kapui annak, hogy miről mi jelenik meg, és ez nehezíti az újságíró dolgát, de könnyíteni is tudja. Soha nem tudtunk még ennyi fajta információhoz hozzájutni, legalábbis mennyiségben, ugyanakkor nehezebb kínosabb vagy kényesebb témákban dolgokat kiszedni emberekből, megtudni azt, hogy mondjuk ki, miért balhézott össze az edzővel egy csapatnál, mert lehet azt mondani, hogy nincs probléma, csak kis vita volt.

- Mit tanácsolnál azoknak a fiataloknak, akik sportújságírók szeretnének lenni, és ebben a szakmában szeretnének elhelyezkedni?

- Egyrészt, hogy legyen több sportág, amiben folyamatosan naprakészek, másrészt keressenek olyan gyakorlati helyet vagy bármilyen sporttal foglalkozó lehetséges munkahelyet, ahova be tudnak dolgozni. Szerintem az jó dolog, ha az ember az egyetem mellett már ír valahova, ez lehet a Nemzeti Sport is, nálunk is vannak gyakornoki lehetőségek, most is van gyakornokunk, de szerintem kisebb újságtól indulva is előre lehet jutni. Nézzenek sok meccset, meg szerintem a nyelvtudás nagyon fontos, nyilván az angol az elsődleges, de hogy a nemzetközi sportsajtókból értsenek sok mindent, és olvassák is a sportsajtót, külföldit is, meg a magyart is. Nekem az segített sokat, hogy nagyon sokat olvastam a Nemzeti Sportot papíron is, felsős koromban mindig kértem pénzt, hogy vegyek Nemzeti Sportot, aztán amikor lett először olyan telefonom, amin lehetett internetezni, akkor átszoktam az nso-ra, de nagyon sokat olvastam, és nekem emiatt rögtön ismert volt ez a nyelvezet, amivel ez az újság dolgozik. Szerintem az nagyon fontos, hogy a nyelvezetet az ember elsajátítsa.

- Feltétel a sportújságíráshoz az, hogy valaki extrovertált legyen? Te extrovertált vagy introvertált vagy?

- Ez egy érdekes kérdés. Én tudok nagyon nyitott lenni, de alapvetően ezzel nekem is küzdenem kellett. Néha nem mertem úgy direktbe odamenni, vagy rögtön beleállni a dolgokba. Attól függ, hogy mennyire akarsz konkrétan a sportolók közelében dolgozni. Ha te minden héten interjúzni szeretnél a sportolókkal, akkor ahhoz kell egy nyitottság, de jól el lehet mélyülni videók, képek szerkesztésében, vagy egyszerűen csak a hírszerkesztői szobában történő hírírásban, vagy elemző háttéranyagok készítésében úgy, hogy kevesebbet vagy a sportolók között. Igazából meg lehet találni a helyedet úgy is, hogy inkább egy csendesebb alkotómunkát végzel.

- Akkor ez neked nehézség volt?

- Eleinte igen, meg az is benne volt, hogy itt vagyok négy és fél éve, és most már van 1-2 fiatalabb ember nálam, de alapból itt van ez a hatalmas szerkesztőség, van több mint száz főállású ember, és csomó ideig én voltam a legfiatalabb. Bárhová kimentem egy sporteseményre, mindig én voltam a fiatal srác, és bennem volt azért egy ilyen félénkség. Valaki nagyon vagányan, rögtön beleáll ezekbe, nekem nem ilyen a természetem; például nem tettem föl mindig elsőre úgy a kérdéseket egy meccs utáni sajtótájékoztatón az NBI-ben, szóval ebben nekem kellett oldódnom, de lehet fejlődni, ezt a saját példám is mutatja.

- Meddig jutottál ebben a fejlődésben, hogy érzed?

- Van az az újságíró, aki rengeteget bratyizik mindenféle sportolóval, ebben mérsékeltebb vagyok, meg előttem is áll az élet, hogy sokkal több embert megismerjek, de szerintem én sokat nyíltam, amióta itt dolgozom.

- Mit tanít neked ez a szakma?

- Leginkább precizitást. A célom az, hogy amikor csak tudok, valami érdekeset mutassak meg az embereknek, és arra tanított meg, hogy hogyan érjem el ezt a leghatékonyabban.

-Beszéltünk az olimpiáról, ami az újságírók, riporterek nagy álma, karrierjük csúcspontja. Neked ez mégis sikerült ilyen fiatalon. Van még ennél feljebb? Milyen célokat tűztél ki magad elé a jövőre nézve?

- Nyilván jó lenne egyrészt több olimpián is részt venni, mert egyszerűen, ha az ember többet van, akkor hatékonyabb, mert csomó mindenben már van rutinja. Például ott az embernek a saját munkaszervezésében is ki kell alakítania egy rendszert, hogy a rengeteg feladatból éppen mire összpontosítson; ez egy nehéz feladat. Szóval szívesen mennék még olimpiákra, meg ami nekem még nagy vágyam, az egy foci VB.

írta: Kisérdi Anna